ifj. Gyergyádesz László:
Társaságunk céljairól

Az útkeresés egyik dilemmája, hogy a zománc az iparművészet vagy a képzőművészet része. Mind a két oldal képviselőinek hatásos érvrendszere van, de a külső szemlélőknek ez leginkább úgy tűnhet fel, mintha az egyik tábor a múlthoz való ragaszkodást képviselné, míg a másik az új lehetőségek felismerőiből állna. Bár lehetséges, hogy mindenkinek igaza van, társaságunk alapvetően a képzőművészet felé orientálódókat képviseli, ahogy ide sorolható többségében a kortárs magyar zomácművészet is a hatvanas évektől kezdve. S itt kapcsolódnánk vissza újra az elején idézett kezdetekhez, de a teljes történetet most nem írjuk le újra, hiszen már gyakran megtettük[2]. A Tűzzománcművészek Magyar Társasága 1997-ben a megújulás reményében jött létre[3], amelynek legfőbb motivációja talán az volt, hogy végre szinkronba kerülhessen a műfaj a kortárs művészeti törekvésekkel. A többi célunk, törekvésünk is lényegében ezzel van összhangban:

• új magyar zománcművészeti alkotások létrehozatala,

• magyar zománcművészeti alkotások széles körű bemutatása, népszerűsítése a Társaság tagjain kívül mások számára is,

• a magyar zománcművészet műfaji önállóságának és fejlődésének elősegítése,

• a magyar zománcművészek szakmai érdekképviselete a különböző fórumok előtt,

• a magyar zománcművészet oktatásában való részvétel, az önálló magyar zománcművészeti oktatás elősegítése a különböző szinteken,

• a magyar és a magyarországi zománcművészet művészettörténeti feldolgozása, illetve annak elősegítése.

Természetesen van még mit tennünk. Mindamellett gyakran falakba ütközünk. A magyar művészeti életet és a hasonló célokért küzdő művészeti egyesületeket érő számtalan hátrányos intézkedés, az állami és a civil szféra mecenatúrájának alacsony mértéke, módszertani hiányosságai, az oktatást és a múzeumokat, kiállítóhelyeket is jellemző pénzhiány (bizonyos helyeken koncepciótlanság), s bizony a közelmúlt örökségeként a politika indokolatlan és gyakran erőszakos jelenléte a „helyezkedőkkel” együtt, így közösen mind-mind gátolja az érdemi szakmai munkát. S e miatt az össztársadalmi, s nem csupán művészeti jellegű dzsungelharc miatt a leginkább éppen az alkotói munka, s annak minősége szenved kárt. Tehát még messze nincs itt az ideje a diadalmenetnek, de a fejlődésben bízni lehet és kell is. A TMT tagjai az egyedi alkotómunkájuk, elméleti tevékenységük, emellett közös fellépéseik, workshopjaik, művészettörténeti előadásaik, oktató tevékenységük és belső elemző beszélgetéseik során mindenestre továbbra is igyekeznek mindent megtenni azért, hogy a zománc valóban végtelennek tűnő lehetőségeivel a lehető legmagasabb szinten tudjanak élni, míg annak gazdag múltját és jelenkori eredményeit a szakma és a közönség számára is be tudják mutatni, a műfaj iránt érdeklődő fiataloknak pedig az alapokat és a tanulságokat továbbadni.

Mi írtuk, mi mondtuk

 „A zománc átjárást biztosít anyagon, dimenziókon. Utat nyit a fénynek és meg is őrzi azt. A tökéletes létrehozásának érzése, ha ezt a kép szolgálatába tudom állítani.” (Bábás Erika)

„A zománcművészet nem csak végeredményében, de az alkotás folyamatában is hordoz egyedi, más műfajra nem jellemző sajátosságokat. Esetemben ez a különösség egy több lépcsős folyamatban mutatkozik meg. A világban járva sok-sok fotót készítek, és mindig akad egy-egy motívum, amely megszólít, és alkotásra ösztönöz. Ha fotós lennék, a kép előhívása és nagyítása után mondhatnám, hogy kész a mű. De mivel zománcos vagyok, ezért a fotót számítógépen átdolgozom, esetleg fotografikává alakítom, színre bontom, majd nyomdai síkfilmeket készíttetek, hogy azokat nyomó sablonra másoljam. Ha grafikusként tenném ezt, akkor elkészíteném a nyomatokat, és máris a jól végzett munka örömével szemlélhetném művemet. A zománcos számára az igazi alkotómunka azonban csak most kezdődik. Az acéllemez alapozása után, a háttérszíneket kézzel, vagy kompresszoros szórással felviszem, esetleg több menetben beégetem, javítgatom, és csak ezután következik a zománcnyomatok elkészítése, melyeket még kissé megdolgozok, egyes részeket kiemelek, vagy elrejtek, és a további történetet a kemencére és a bent lévő mintegy 820–830°C-os hőre bízom. A kész műnek ugyanis ott, a tűzben kell megszületnie. A témához kötődő gondolati és spirituális tartalmaknak, a fémnek és a zománcnak, tehát az anyagnak és a szellemnek, ott kell egy műalkotássá összeolvadnia. Amikor kiveszem, a vörösen izzó acéllemezen semmit sem látok, csak amikor hűlni kezd, és a lemez visszasötétedik, akkor jelennek meg új minőségükben a színek. A felhordáskor látott színek, a tűzben megtisztulva új értelmet, új mélységeket nyernek, és csak teljesen kihűlve nyerik el végső árnyalataikat. Ha kellő alázattal nyúltam az anyaghoz, semmit sem rontottam el, és minden összejön, akkor megszületik a MŰ, és ez tagadhatatlanul kegyelmi állapot. Ez azt jelenti, hogy az alkotó folyamatot, valahol menet közben a Szentlélek megérintette, és a történéseket ott a kemencében, és azon kívül is angyalok vigyázták. Hamvas Béla szavait kölcsönözve ez »Csoda és valóság egyszerre, vagyis misztérium«. Az alkotó szerepe igen szerény, mert a mű szépsége nem a sajátja, csupán rajta áramlott át, s csak eszköze és részese volt Isten teremtő-alkotó munkájának. Kempis Tamás írja a Krisztus követése című művében: »Meg kell szabadulni a földi dolgokhoz való rendetlen ragaszkodásainktól, ki kell üresíteni magunkat, mert Isten bőven osztja a kegyelmet, ahol üres edényre talál«. Amikor ez a csoda nem jön létre, akkor viszont nem műalkotás, hanem csak egy zománccal bevont fémdarab születik. És milyen nagyszerű a teremtés bölcsessége: ez a kegyelmi állapot akkor is létrejöhet, ha a művész történetesen nem vallását gyakorló hívő ember, de önző érdekektől mentesen, tiszta lélekkel végzi alkotó munkáját.” (Balanyi Károly)

„A művész, aki ezen a területen alkot, olyan látványt varázsol elő a tűz segítségével, amely látványt nem lehetne a festészet vagy grafika nyelvén elmondani. Azok a finom vonalak, repedések, foltok, összeégések csak a tűzben tudnak létrejönni. (…) Nem helyettesíthető semmivel az a hatás, amit a tűzből kivett mű látványa nyújt. Más, amikor a lemezre felviszem a zománcot, és más abban a pillanatban, amikor a tűzből kiveszem, sőt más a hűlés különböző fázisaiban. Az anyagok válasza erre az elemi változtató erőre, a tűzre, olyan sokszínű, ami semmi más módon nem lehet előcsalogatni.” (Báron László)

„Egy, azonban valamennyi eljárásnál azonos, a kép a tűzben »alkotódik« meg. A többszöri égetés, újrafestés, visszacsiszolás, domborítás után jut el a mű végső formájához, színéhez, felületéhez. A tűz beleszól az alkotás folyamatába, a gondolathoz hozzátesz és kihűlve így fogalmaz meg új egységet, egy magasabb szintű metamorfózist. Éppen ezért minden égetés izgalom, meglepetés, öröm, és egy újabb út keresésének forrása.” (Czóbel Marianna)

„A zománcművészetet örökös misztikusság veszi körül, tűzben születik vagy az által semmisül meg. Ahhoz, hogy a technika nyújtotta »véletlenek« befolyásolhatók legyenek nagyon sok kísérletezés szükséges. A kemencébe került munka a relatív égetés 1,5 – 2 perce alatt nagyon sokat változhat. Módosulhatnak a színek, a tónusok, a sok türelmes munka akár pillanatok alatt tönkre is mehet. (…) A zománc elnyeli a fém oxidjait és az alapanyag összetételétől függően színezi az anyagot. Ezeket a színhatásokat semmilyen más anyaggal nem lehet elérni, a színek belső tűzereje más anyagoknak nem sajátja. Ezek számomra mind kihívást jelentenek, az oxidációs, a redukciós folyamatok a zománc alapanyag nyújtotta lehetőségek minél jobb, tágabb megismerése.” (Elekes Gyula)

„A zománc egy szervetlen, üveges bevonat, melyet fémek bevonására használnak azzal a céllal, hogy funkcionálisan védjék azt a felületi korróziótól, ugyanakkor dekoratív megjelenést kölcsönözzenek neki. A zománcot a hordozó felületre való felhordás után magas hőmérsékletű (800–900°C) hőkezelésnek vetik alá, melynek során az üvegesedik. A folyamat során a fém és a zománc között végbemenő kémiai és fizikai reakciók eredményeként a két anyag, egymástól elválaszthatatlanul, egy új anyaggá egyesül, zománcozott fém keletkezik, mely egyesíti az üveg és a hordozó fém előnyös tulajdonságait (higiénikus, kemény, fényes, sima, szilárd, alakítható stb.). Ritkán egyesíthető két ennyire különböző anyag úgy, hogy ilyen nagyszerű és sokoldalú kompozitot eredményezzen, mindamellett, hogy még esztétikus is. (Gergely Judit)

„A munkáimban számomra az anyag üvegszerű viselkedésén kívül a formálható ridegség, alakíthatóság a legnagyobb kihívás. (…) Zománcipari vegyészmérnökként alapvetően foglalkoztat az ipar és a művészet találkozása, a zománcművészet esetleges új lehetőségeinek feltárása egy zománcgyár törekvéseivel karöltve. Ennek részeként például ipari termékekbe beépíthető zománcozott tartozékok fejlesztésével és dekorálási módszerével is foglalkozom. Ösztönözni szeretnék másokat is nagyméretű bel- és kültéri alkotások létrehozatalára, melyhez helyszíneket is igyekszem biztosítani. A gyári környezetben – más alkotókkal együtt – kihívást jelentenek számomra, sőt a zománcozhatóság határait súrolják, a különböző ipari hulladékokból létrehozott egyedi alakzatok (pl. kandallók domború oldalelemei), melyeken általam fejlesztett zománcokat (pl. fémes-, gyöngyház-, repedő- és alig fedő félopak iszapokat) is használok.” (Gergely Judit)

„A grafika műfajától minden tekintetben távol eső anyaghoz a véletlen sodort. Kollégáim javaslatára kipróbáltam és az anyag rabul ejtett. (…) Felfigyeltem az orosz művészek sajátos alkotásaira. (…) Különösen a fújással kapcsolatos technikák nyűgöztek le. A fekete lemezre finom, áttetsző fehér fújásokkal haladtam az egyre erősebb árnyalatok felé, és egyre jobban kezdtem érezni, mennyi kell ahhoz, hogy a mű létrejöhessen. A zománc alaptulajdonsága a színesség és a fényesség, engem ez önmérsékletre intett. A kezdetek színesebb képei után a zománcban is a grafikusabb megoldásokat, a felületkezelést és a tónusok gazdag kialakítását tartottam fontosnak” (Hernádi Paula)

„Amíg nem próbáltam, nem voltam jó véleménnyel róla a látottak alapján. Silány mondanivaló, giccses megoldások, az anyag talmi csillogása, félreértelmezése. (…) Még mindig nem ismerem igazán minden részletében, de erre egy élet sem elég, hiszen rengeteg lehetőség rejlik ebben a műfajban. Végre »játszhatom« a valódi tűzzel, hiszen általa válik az elképzelt mű valósággá. (…) Az elemek harcának titokzatossága, s ennek megfejtése, újrateremtése, örökre szóló, izgalmas feladat a számomra. (Hévizi Éva)

„A leggazdagabb eszközrendszere a zománcnak van. Egy felületen belül a leggazdagabb hatásokat a zománccal lehet elérni. Az egyik legkomplexebb műfaj. Az alkotónak nagyon összetett ismeretek birtokában kell lennie (pl. műszaki, fizikai, kémiai, grafikai, színtani, kompozíciós). Több szakmát a gyakorlatban is mesteri szinten kell művelnie. Az építészéhez vagy a szobrászéhoz hasonlítható az ismeretanyag mennyisége és sokféleségének jellege, amivel olyan zománc alkotások hozhatók létre, melyek valóban egyedülállóak.

Sohasem zárul be az ismeretek tárházának kapuja. A legkisebb változtatás az alkotói folyamatban megváltoztatja az összes relációt. Például a hordozó fém vastagságának tized milliméterrel történő növelése módosítja a felhordható zománc mennyiségét, színárnyalatát, az égetési idő hosszát és hőfokát. Ez az a műfaj, melyben áldozatokkal ugyan, de még mindig saját technológiai eljárásokat lehet találni, melyek segítik az egyedivé válást.

Kitartás és anyagismeret társulásakor, a fém és zománc tűzben való egyesülésének eredményeként titokzatos és szakrális folyamat születik, melynek egyetlen igaz, de ő is csak részleges ismerője az alkotó. Ez a folyamat érdekel engem igazán.” (Hollósy Katalin)

„A zománc számomra a legtöbbet tudó technikai műfaj. Bár az ötvösség a szülőanyja, mégis a lehetőségeinek száma végtelen. Méretében, technikájában, felhasználásában végtelen lehetőség nyílik meg az alkotó előtt. (…) Több rétegben viszem fel az anyagot, s többszöri égetéssel készülnek a műveim. A zománcozás nagy élmény, és lehetőség a kísérletezésre. A legjobban azt szeretem, amikor a tűz hatására összeolvadnak a színek és előbukkannak az alsóbb rétegek. Ezzel csodákat, mélytüzű felületek végtelen sokaságát lehet létrehozni. A zománc számomra örök kihívás, egy mindig újat adó, s megalkuvást nem tűrő anyag.” (Járási Ildikó)

„A zománcozás lehetőséget ad az embernek, hogy önmagát tisztítsa, mert valójában mindig önmagunkat égetjük a kemencében, a belső tűz által, mintegy tűzözönnek kitéve lelkünket. Éveken keresztül törekedni a megtisztulásra, megszabadulni a salakanyagoktól – nem könnyű út ez. (…) A zománc azért annyira vonzó számunkra, mert a bennünk lévő fényt aktivizálja, mintegy ki-be kapcsolja. Az emberben a legjobbat, lelkének legmagasabb csúcsát a zománc belső fénye által mozgásba hozza. Ugyanis zománc (-anyag) és fény elszakíthatatlan kapcsolatban vannak egymással, lényegüknél fogva elválaszthatatlanok egymástól. A zománcszínek belső izzását semmilyen más festékanyag nem pótolhatja. A zománc a fény természetéről beszél. (…) Ez a csodálatos anyag a rávetődő napfényben élni kezd és titkos mélységeket világít át. Ez a varázslatos felfénylés, ez a ragyogás, mely tűzben teremtődő élet, lelkünk örök útját szimbolizálja, mutatja a példát is -- betölteni a Fény műveit, tiszta szívvel munkálkodva, a Szentlélek irányításával, ahogy Theophilus Presbyter mondja, a hétalakú lélek kegyelme által.” (Koszta Zsófia)

„Ars poeticám: munkáim a tűz poklában égnek, az üveg csillogásában fagynak fényesre. Az élet fájdalma, ragyogása, gyötrelme; a szeretet a szépség a reménység kívánkozik bennük megszólalni… Nem tudom sikerül-e, de én minden alkalommal megpróbálom.” (Oskóné Bódi Klára)

„A mindenkori – zománc – anyaggal folytatott küzdelem során nem csak az állítások és a tételek fogalmazódtak meg bennem, hanem a valamikori kételyek, a kísérletezéseket kísérő hitek és csalódások is. Fontosnak tartom az anyag megismerésének folyamatát. Az anyaghoz, a technikákhoz, szakmai fogásokhoz való ragaszkodás kötöttséget is jelent, nem is akármilyen kötöttséget, gondoljunk csak a felkészülés hosszú-hosszú idejére, az egyes anyagok adott körülmények közötti viselkedésére – de mint minden kötöttség, ez egyben lehetőségeket is hordoz: csak a kötöttségek megismerése teremti meg egy formakultúra, hagyományvilág lehetőségeit és annak folytatását. Az ötvöszománc változatos technikáit nem én, hanem őseim találták ki, de azt kár lenne tagadnom, hogy nekem folytatnom kellett!” (Ötvös Nagy Ferenc)

„Kicsit ismeretlen, kicsit elhanyagolt, kicsit elfeledett technika a zománc. A szakrális világban találtam egy kicsi rést, ahol bebújtam apró zománcaimmal, és próbálom visszaszerezni azt a dicsőséget, amit megérdemel, képviselve a zománc dekoratív szépségét, finomságát az ötvösségen belül. Jó kis feladat, szeretem!” (Rudó Anna)

„A zománc számos veszélyt rejt magában. A legveszélyesebb, hogy a zománc mint anyag hihetetlenül gazdag s rendkívül hatásos. Nagyon sok kollégám beleesett már ebbe a csapdába. A zománcnál a legfontosabb a minél kevesebb, annál több elve. A recipiensek közül a vörösréz a transzparencia csapdájába ejthet, míg a vas zord anyagán a rajzosság csábít. (...) Teljes meggyőződésem, hogy a csapdák elkerülésére csak egyetlen kiút létezik, az, ha foglalkozunk az anyag szellemével. Az anyag lelke csak az anyag lehetőségein belül él, azon kívül ez nem lehetséges. Sajnos, a zománc szellemét nagyon ritkán látom a nemzetközi kiállításokon, s ez érvényes a magyarok munkáira is. (...) A technikai találmány ismétlése trükké válik. Fontos, hogy a technika a szellem eszköze, azaz meg kell emészteni. A technika határa ott van, ahol a szellem elindul.” (Blaise Simon Balázs)

„Mindig is tiszteltem az anyagot, bármilyen legyen is az anyag, amely a kezembe került. Úgy látom és tapasztalom, hogy a jelek, melyeket a múlt nagy mesterei örökítettek ránk, mára széttöredeztek, feldarabolódtak, szétrobbantak és felhasadtak, mintha csak pillanatnyi felvillanásként élnének tovább, mégis rendületlenül közvetítik a ránk bízott üzeneteket a múltból a jövőbe. Azt hiszem, hogy a ma élő alkotóművész feladata sem lehet más, tovább kell mennie az elődök által megkezdett úton és élővé kell varázsolnia korunk romboló erői által földbe taposott művészi-emberi hagyatékot. Vallom, hogy az ötvös-zománcművészet, ha kellő tisztelettel és alázattal bánunk vele, egy ilyen nagyratörő terv véghezvitelére is alkalmasnak bizonyulhat.” (Sisa József)

„Az alkotómunka számomra különleges lelki-testi állapot. A mű belső érlelődési folyamata legalább annyira izgalmas és szerves része az alkotásnak, mint annak tényleges létrehozása, s egyfajta permanens izgalmi állapotot jelent. A játékosság az egyik legtündéribb erénye ennek az alkotói attitűdnek: ez a játékosság a tűz játékossága, mely meg-, és elégetni képes, de képes belőle-benne újjászületni a Főnix is, mindazonáltal sohasem mutatja kétszer ugyanazt a formaképletet-végtelenül variábilis.” (Strohner József)

„A zománc egyik jellegzetes tulajdonsága az, hogy a fémmel kémiai kötődés jön létre az égetés során, ami gyakorlatilag a fém oxidjainak »elnyelését« jelenti, s ez azután összetételétől függően színezi az anyagot. Szempontunkból ebben a folyamatban a színek alakulása az érdekes. Egy színtelen transzparens zománcból vörösréz esetében a rubinvörös, a barna, a zöld, a fekete minden színárnyalatát ki lehet hozni.” (Turi Endre)

ifj. Gyergyádesz László:
A sokszínűség jegyében: a főszereplőkről

Kortárs zománcművészetünkre a mai napig jellemző az a fajta sokszínűség, amely már a hatvanas években megjelent. Alkotóink ugyanis számos művészeti ág felől érkeztek, azaz közel egyforma eséllyel, de éppen ezért sokféle megközelítésben képesek alkotni ezzel a számukra többnyire új technikával. Ugyanígy az általában közös jellemzők között említhető a képzőművészeti gondolkodásmód erőteljes jelenléte, mely a művek többségében különböző mértékben, de egyértelműen felülírja a műfaj iparművészeti eredetét. Az előbb elmondottak el nem hanyagolható háttereként meg kell említenünk azt is, hogy a történeti korok zománcaihoz képest egyrészt kezelhetőbbek, másrészt jóval szélesebb választékot kínálnak a ma használatos alapanyagok. Mindamellett egyszerűbbé, pontosabban irányíthatóvá vált az égetési technológia is. A művészek számára a lehetőségek e téren tehát hatványozottan megnőttek, s még mindig bőven vannak tartalékok.

Talán a festészet felől érkeztek a legtöbben. Fabók Gyula kísérletezéseinek végeredményeként a 70-es és 80-as évekre sorozatban valósultak meg murális, elsősorban belső terekbe szánt nagyméretű munkái, amelyekkel bebizonyította, hogy a zománc a színtartásával, korrózióvédelmével, tisztíthatóságával az egyik legmegfelelőbb anyag e feladatokra (pl. Kecskemét, Megyei Kórház nagyterme, 1981). Petrilla István korai művei a „kecskemétiség”, mindenekelőtt a népművészet jegyében születtek, majd a 80-as években újszerű, térbeliséggel rendelkező szakrális tárgyú zománcképeket, illetve utazás ihlette témákat feldolgozó rekeszzománcokat készített. Morelli Edit a 70-es években ugyancsak Kátai köréhez tartozott. Hamar kialakult jellegzetes, valóban a zománc önálló nyelvén megszólaló stílusa, melyet különösen az utóbbi másfél évtizedben oly sokan – sajnos epigonként is – követtek. Különösen a lírai absztrakcióra is emlékeztető hatású, de valós természeti formákat is magába foglaló, de konkrét figurális utalásoktól mentes művei egyediek. A kortárs magyar zománcművészet anyanyelvének kialakításában szintén kiemelkedő jelentőségű volt Mayer Berta szerepe, akinek az alkotásaiban szinte kivételesen harmonikus módon sikerült a zománcot nyersanyagból és technikai műveletből társszerzővé avanzsálni. Mindeközben festői indíttatását soha nem tagadta meg (olyannyira, hogy az elmúlt évtizedben inkább eredeti műfajában tevékenykedett). Goór Imre szintén e körbe sorolható művész, akinél a zománc és a festészet kölcsönhatása szintén állandóan tetten érhető, sőt a grafikai momentumok sem teljesen elhanyagolhatóak. Legsajátosabb művei azonban szabadon értelmezett ötvöszománc eljárásokkal és az aranymetszés elméletéhez kapcsolódva készültek. H. Barakonyi Klára az eredeti festői-grafikusi indíttatásából elsősorban egy rendkívül dekoratív felfogású és egyes esetekben szobrászi irányba is elkalandozó ötvöszománcozás felé fordult. Sz. Kárpáty Magda és az eredetileg belsőépítész Bednay Dezső munkáinak stílusa szintén elsősorban absztrakt irányokkal rokon, utóbbi a 90-es években a hagyományos olajfestészet alternatívájaként tekinti a „tűzzománcképet”. A szabadkai „Q” képzőművészeti csoport legjelesebb képviselői (Fehér Margit, Januskó Ferenc, Török István és Szalma László) Kecskeméten ismerkedtek meg a zománcművészettel, a „talajt” a szintén vajdasági Szilágyi Gábor készítette elő számukra korábbi itteni tevékenységével. A Franciaországban élő Blaise Simon is e körben említhető, akinél az említett alkotók közül talán a legerőteljesebben jelentkezik a képzőművészet, festői gondolkozásmód. 1968 óta az absztrakció felé fordul, felfedezi maga számára az „anyag szellemét” és egyre inkább a zománc belső tulajdonságait helyezi előtérbe. Kőrösi Papp Kálmán és lánya, Papp Olívia zománcképeiben is főleg a festészeti formálás- és gondolkodásmód a legfőbb jellemző, de ugyanitt említhetjük meg Katona Áron Sándort és az olajfestmény restaurátorként zománcozó orosz származású Tóth Szvetlánát is. Kalmárné Horóczi Margit festményei mellett zománcaiban is a népművészet felé fordul ihletésért, megőrizve aprólékosan finom formavilágát. Makrai Zsuzsa tudatosan táplálkozik nyírbátoriságából, a történelemből és a szakrális művészet népi kultuszok által befolyásolt emlékeiből. Koszta Zsófiát is hasonló ikonográfia, ill. az ún. szerves műveltség inspirálja, hol festő-grafikus, hol ötvös-iparművészeti jellegű megoldást választva.

Ravasz Erzsébet a grafika felől érkezve számos zománctechnikát kipróbált, melyek közül a legsikeresebbek a fémes zománcokkal acéllemezen végzett kísérletei, alkotásai, illetve a maratott vörösréz recipiens alkalmazása. Művészetének legmegrendítőbb – Szalay Lajos grafikáit és a középkori Andachtsbild-eket is magában hordozó – pillanata, csúcspontja az Ómagyar Mária-siralom szöveggel kísért „illusztrációja”. Hertay Mária már ismert sokszorosító grafikusként kezdett el zománcozni. A limoges-i festett zománcok technikai örökségét továbbfejlesztő alkotásai szinte kizárólagosan a keresztény ikonográfiához kötődnek, ezen belül is gazdag vonulatot alkotnak az évszázados hagyományokat magukban őrző sokszorosított kultuszképek ihlette kompozíciói. Tóth Pál csak egyes műveiben alkalmaz grafikai eszközöket, sajátos eleme művészetének a barokk miniatűr zománcfestészet technikájának felelevenítése, használata. Önálló csoportot alkotnak azok az alkotók, akik a zománcozás során is megőrizték grafikusi vénájukat, indíttatásukat. Ilyenek például a már említett ifj. Koffán Károly (fő műfaja ma már a számítógépes grafika), vagy a szintén dunaújvárosi Pálfalvi János munkái. Morvay László gyakran vállalt köztéri, murális feladatokat is (pl. Ópusztaszer, Magyarok hét nyila, 1996), de legjellemzőbb művei grafikusi indíttatásúak. Ezek a kalligrafikus, illusztratív és figurális művek, hol szarkasztikus, irodalmi ihletésűek, hol pedig biblikus témából indultak ki. A kecskeméti Balanyi Károly a nyolcvanas évek közepétől vált zománcra. Megőrizve eredendő grafikusságát, vörösréz vagy acél alapon szitazománcozással és fotóhasználattal kísérletezik, alkot. Erőteljesen képzőművészeti zománcművészeti felfogása, kortárs formanyelvhez jól alkalmazható eljárása, technikája már most érzékelhetően az egyik fő vonulatát fogja adni a későbbi évtizedek hazai zománcművészetének. Hernádi Paula az utóbbi években jelentős fejlődésen ment át, s tagadhatatlanul az előbb említett vonalhoz kötődik. Párhuzamos elektrografikus tevékenysége egyre inkább érezhető zománcain is. A szlovákiai Komáromban élő Kopócs Tibor sajátos színvilágú alkotásain szintén a sokszorosított grafika (egyes esetekben festészet) és a zománc társításával kísérletezik. Hollósy Katalin szintén grafikáit próbálja meg zománcban „újragondolni”, népművészeti, történelmi ikonográfiát stilizált formanyelvvel ötvöző, elsősorban festett zománcos technikájú művein. A Svájcban és Németországban tevékenykedő Fekete Gábor sikeres karikaturistaként, illusztrátorként e műfajok, illetve a rajzfilm és a fotó felől közelíti meg a zománcozást. A szegedi Papp György múltunkhoz, népművészetünkhöz való vonzódása szinte minden alkotásán tetten érhető, így reprezentatív megjelenésű zománcain is.

Stefániay Edit stílusát meghatározóan befolyásolja eredeti területe a szobrászat, festett zománcos technikával készített képeiben innét eredeztethető figuráinak sajátosan síkba olvasztott stilizált plaszticitása. Műveinek jellegzetes tartozékai különleges keretei, melyek kísérletképpen pl. bronzból, öntöttvasból, sőt bőrből is készülnek. Cyránski Mária mindenekelőtt szobrász, legjobb zománcos műveinek az irányított, de egyben véletlen szülte zománcrepedezésekből született Torzóit tekinthetjük. Tóbiás Klára is itt említhető, műveiben a zománc transzparenciáját próbálja szinte a végletekig kiaknázni.

A műfaj többezer éves történetének megfelelően, a képzőművészeti igények felerősödése mellett is a hazai zománcművesség még mindig nagy csoportját alkotják az ötvösség felől érkezők. A hagyományosabb utat képviselők a zománcot az ötvösmesterség egyik díszítő elemének tartják. Ez a vonulat a 60-as években Engelsz József – Bokor Nelly házaspár, Tóthfalusi László, Péri József, Preininger Adolf stb. alkotásaival indult. E vonal eleve megkésettnek tűnik kortárs zománcművészetünk többi részéhez képest. Különösen Engelsz József nagyméretű zománcos műveire jellemző egyfajta zavaros, álmodernkedéssel vegyes historizálás, ami sajnos hosszas pedagógiai tevékenysége miatt széles körben hatott. A fiatalabb, a 70-es években az Iparművészeti Főiskolán végzett nemzedék már Kecskeméten is többször megfordult. Laczák Géza, Kerezsi Györgyi, Laborcz Flóra és Kertész Géza már zománcozott acél plasztikákkal és falburkolatokkal is kísérletezett. Sor Júlia édesapja örökségét is folytatva szinte minden zománctechnikában otthonosan mozog, részéről különösen a középkori ezüstrelief zománc technikájának alkalmazása számít egyedinek a hazai mezőnyben. Ötvös Nagy Ferenc az ötvöszománc tradicionális értelmezését választotta, műveiben az ehhez tartozó különböző technikákat (sodronyzománc, azsúrzománc) járja körül, próbálja minél bravúrosabb módon alkalmazni. Az Engelsz-tanítvány Városi Ferenc és a Kovács Erzsébet – Zoltán Győző házaspár műveikben szintén e hagyományokat folytatják igényes technikai kidolgozottsággal. Sisa József is elsősorban iparművész, műveiben – melyeken gyakran feldolgozza a magyar korona zománcképeit – az anyagi és a látványbeli minőség összefonódása a meghatározó vonás. E tekintetben is az egyik legjobb tanítványa a kaposvári Czóbel Marianna. Kótai József az ötvösség és a hagyományos technikák mellett öntöttvas zománcozásával is kísérletezett, amelyhez a nyolcvanas években, az akkortájt Drezdában tanító, Varga Tamás is társult. Rudó Anna aranyművesként dolgozva került kapcsolatba a zománcművészettel, főbb munkái szakrális jellegűek: Bibliák, kelyhek s más liturgikus tárgyak díszes borítása zománccal. Ugyanitt említhetjük Gyöngy Enikőt is, aki szintén a hagyományos ötvöszománc technikák művelője, s az ún. „szerves műveltség” elkötelezettje, akárcsak Nagy Judit. A fiatalabb nemzedék tagjai közül elsősorban az ötvös-formatervező M. Tóth Krisztinát emelhetjük ki, különösen ékszereit, ahogy a Kerti Eszter esetében is, míg Bessenyei Valéria a legjobb művein a térbe lép ki.

Az iparművészet más területeiről is többen érkeztek. Rácz Gábor például az egyetem szilikát szakán végezve a kezdetektől a zománc közelében volt. Alapvetően festői jellegű alkotásain finom transzparens felületeket hoz létre, s ugyanezt láthatjuk a keresztény szakrális terekbe készült nagyméretű zománcművein is. Hévizi Évának különösen a kilencvenes évek közepétől kiemelt szerepe volt abban, hogy a magyar zománcművészet egy ösztönösebb, formailag felszabadultabb, a képzőművészeti törekvéseket még nyíltabban felvállaló irányba mozdult el. Fő célkitűzése, hogy a zománcot saját irányítása alá vonva, újszerű technikai megoldásokra törekedve, együtt játszhasson vele. Báron László több évtizedes bábművészeti tevékenysége mellett immár 1962 óta foglalkozik zománccal. Festett zománcos táblaképei mellett különösen fontosak a zománc szobrászati lehetőségeit kutató művei. Az előbbi alkotókkal együtt a mitologikus, hagyományőrző („kecskeméti”) vonulatba tartoznak a székelyudvarhelyi Elekes Gyula zománcképei is, melyekben szülőföldjének népművészeti motívumvilágát dolgozza fel. Strohner József a nyolcvanas években a kecskeméti zománciskola képviselője, a későbbiekben viszont egyre inkább egy erőteljesen képzőművészeti, kísérletezős (pl. különböző anyagok applikációja) irányba vitte el.

ifj. Gyergyádesz László:
A megújulás reményében

Ismétlés a tudás anyja

„A kortárs magyar zománcművészet kezdeteinek egyértelműen a 60-as éveket tekinthetjük. Kissé talán váratlanul jelent meg ekkor újra e műfaj a magyar művészetben. Komoly változásokat jelentett a korábbiakhoz képest, hogy a korábban szinte kizárólag az ötvösök által művelt területen egyre nagyobb számban jelentek meg a szobrászok, festők, grafikusok, illetve az iparművészet különböző ágai (üveg, textil) felől érkezők. Már az első másfél évtized, a nagyjából 1960–1975 közötti időszak a kortárs magyar zománcművészetet lényegében képzőművészeti irányba terelte. A zománcművészet hagyományosan iparművészeti jellegével szemben (korábban egyértelműen az ötvösség részének, csupán egy díszítőtechnikájának tekintették) fokozatosan vagy radikálisan képzőművészeti műfajokra jellemző igényekkel lépett fel (például a művészi gondolat előtérbe állítása a kidolgozással szemben, a technikák kísérletezőbb jellegű felhasználása). Az új nemzedék, különösen e vonás miatt, csak kevésbé támaszkodhatott a magyarországi zománcművészet addigi több száz éves történetére, hiszen azt alapvetően az iparművészeti jellemzők és a különféle ötvöszománc eljárások (lásd például sodronyzománc, erdélyi zománc) uralták.”[1] Már számtalanszor leírtam a fenti sorokat. Ennél pontosabban valószínűleg már a későbbiekben sem fogom tudni megfogalmazni azt, ahogy egy műfaj gyökeresen átalakulva, reflektálva, társulva a 20. század bizonyos törvényeket felrúgó törekvéseire (lásd elsősorban: „határterületek”) elkezdte keresni és újonnan kialakítani önmagát.

„Emlékezzünk régiekről”

Egy olyan műfaj, amely rendkívül gazdag történeti múlttal rendelkezik. A zománc technikai értelemben nem más, mint egy zománcozásra alkalmas fém és egy üvegnek is felfogható sajátos összetételű anyagmassza tartós összeolvasztása. E szigorú definíció szerint (amelybe ezek szerint például nem tartoznak a kerámiával kapcsolatos eljárások). A ma ismert régészeti leletanyag alapján Mükénében, Kr. e. 1425–1300 között jelent meg először a zománcozás. A következő évszázadokban elsősorban a Földközi-tenger körzetében (Ciprus, Görögország, helleno-szkíta művészet, Magna Graecia, etruszkok Itáliában, majd a Római Birodalom különböző népei) terjedt el az új technika, s kezdtek kialakulni a különféle ötvöszománc eljárások (rekeszzománc, drótzománc, beágyazott zománc, filigránzománc). A népvándorláskori népek közül elsősorban a kelták szerepe jelentős a zománcművészet történetében, majd az írek folytatták az általuk megkezdett hagyományt (az, hogy üvegről vagy valódi zománcról beszélhetünk, még ma is vita tárgya). Az 5–13. század között igazi zománcművészeti nagyhatalommá azonban Bizánc vált, ahol egy sokszínű, kulturálisan széles körből táplálkozó birodalom megtalálta a mozaikművészettel és az ikonfestészettel egyetemben a hitének és esztétikai felfogásának leginkább megfelelő művészeti ágat. A filigránzománcos kezdetet (pl. a Licinia Eudoxia császárnő portréjával díszített medalion,(a) Paris, Cabinet des Médailles, 450 körül) a teli rekeszzománc technikája (pl. Fieschi-Morgan-sztaurothéka,(b) New York, Metropolitan Museum of Art, 700 körül) követte. A képrombolás kora (726–843) után fellélegző Bizáncban a zománcművességnek a mai napig is legfényesebb korszaka, virágkora köszöntött be. Sorban készültek a zománcművészet legnagyobb becsben tartott remekművei a konstantinápolyi udvari műhelyben, a Zeuxippos-palotában, köztük az említett teli rekeszzománc technika legérettebb, késői alkotásai (pl. VI. Bölcs Leó bizánci császár votív koronája, Venezia, Tesoro di San Marco, 900 körül). 930 táján egy még nagyobb tudást igénylő eljárás jelenik meg, az ún. süllyesztett alapú rekeszzománc, melyet Kondakov a 19. század végén még Perzsiából származtatott. A Magyar Szent Koronán (c) (részint 1070-es évek, részint 1100 körül?, Magyar Parlament) is látható technika lényege, hogy az a kisebb-nagyobb aranyfelületeket is érvényesülni hagyja a zománcozott részek mellett.

a.)    b.)    c.)

A zománcművészet történetének egyik sajátossága, hogy a mai napig Bizáncot tartjuk számon csúcspontként, s bizonyos szempontból utolérhetetlennek. Már a középkori Occidens is így volt ezzel, a konstantinápolyi udvar pompája nagy hatással volt az európai ízlésre. Szinte minden, ami a 8–13. században történt a zománcművészet terén, az Bizánc egyértelmű követését (sőt többször az utánzását) mutatja. A karoling művészettől kezdve így válik először széles körben elfogadottá a rekeszzománc technikája, majd később az Ottó-kortól a süllyesztett alapú rekeszzománc. Elterjedésüket mind a két eljárás esetében elősegítették a diplomáciai kapcsolatok (lásd pl. Theophanu bizánci hercegnő 972-es házasságkötése II. Ottó német-római császárral), illetve a bizánci mesterek közvetlen jelenléte (pl. a képrombolások kora idején beáramló görög ötvösök). Európában ugyan törekedtek az önállóságra (lásd pl. a milánói műhely tevékenységét a 9. században, Volvinius-oltár, (d) Milano, Sant’ Ambrogio, 824–859), azonban színvonalában nem mindig tudta megközelíteni a választott mintaképet. Sőt a 12–13. századi beágyazott zománc mind Limoges-ban, (e) mind a Rajna–Maas-vidéken, lényegében a bizánci példák utánzásából fejlődött ki, mint azok látszathelyettesítése olcsóbb anyagok felhasználásával és egyszerűbb technikai megoldással. Bár még így is létrejöhettek olyan csúcspontok, mint például a Verduni Miklós által 1181-ben készített Klosterneuburgi ambó (f) negyvenkilenc zománcképe.

d.)    e.)    f.)        

Az európai művészet történetében, azonban innentől kezdve érezhetően csökkenni kezdett a zománcművészet szerepe, jelentősége. Ugyanakkor még számos látványos zománctechnika születik (ezüstrelief zománc, ronde-bosse zománc, limogesi festett zománc (g), barokk körzománc, miniatűr festett zománc (h)) a gótika, a reneszánsz és a barokk idején, így köztük a magyarországi eredetűnek (is) tekinthető sodronyzománc és erdélyi zománc (i). A „modern” kor, a szecesszió kísérletei e téren, illetve az ipari zománcozás azonban új kérdéseket vetett fel, amire a választ még napjainkban is keresik.

  g.)   h.)   i.)